Tanárképzés

Régóta motoszkál bennem, hogy miről is folyik a vita. Látszólag jól meghatározható, hogy Bolognáról, annak beválásáról, képzési szerkezetről,tantervi arányokról, a szaktárgyi, a szakmódszertani és a pedagógiai-pszichológiai kurzusok arányairól. Vagyis a tanárképzésről. Nyilván mindenki számára fontos ügyről van szó. Biztos vagyok benne, hogy mindenki jót akar, csak mindenkinek más- más meggyőződése van arról, hogyan tesszük a legjobbat, a legjobban. Mivel megdönthetetlen érvényességű adataink (megdönthetőek sem!) nincsenek arról, hogy egyik vagy másik képzési struktúrából jobb vagy rosszabb felkészültségű tanárok indulnak a közoktatásba, így tehát nem vitatkozhatunk eredményességről, beválásról, hatékonyságról. Ilyen elszánással egyébként sem szokás adatokról vitatkozni. Ilyen elszánással nézetek, meggyőződések vagy érdekek csapnak össze. Pontosan azok a meggyőződések, amelyek a legjobbat keresik.
Azt gondolom, hogy amikor a tanárképzésről gondolkodunk, valójában tanárképek, tanulóképek, a tanulásról (az iskoláról?) alkotott nézetek szállnak szembe egymással. És ezek a nézetek a maguk módján koherens és nagyon is konzekvens pedagógiai világokat rajzolnak körül.
Nem hiszem, hogy bárki is vitatná a szaktárgyi tudás alapvető jelentőségét, vagy azokat a tanári kompetenciákat, melyek a szaktárgy oktatásának módszertanához kapcsolódnak. Amin a vita folyik, az – egy kis egyszerűsítéssel- a nyelvünkben is megkülönböztetett jelentéstartalommal bíró két fogalom különbsége: tanár, illetve pedagógus, oktató, illetve nevelő szerepek, tudások fontossága.
Minden pedagógiai felkészültség nélkül is lehet kiválóan ismereteket közvetíteni, szaktárgyat oktatni. Főként akkor lehet ezt sikeresen tenni, ha csupa egyforma, kedvező szociokulturális háttérrel érkező, jól tanuló, problémamentes viselkedésű, lehetőleg jól terhelhető és kontrollálható diák ül az osztályteremben. Szoktam figyelmeztetni a tanár szakos hallgatóimat, hogy vigyázat: sajnos nincs lábjegyzet a diplomán, hogy kizárólag értelmes, fegyelmezett, érdeklődő tanulók számára…
Nyilván más felkészítés dukál egy olyan pedagógiai világképben, ahol a tananyaghoz képest kevéssé fontos jellemzői a folyamatnak a tanulók sokfélesége, az esélyegyenlőség, a tanulási nehézségek figyelembe vétele és segítése. Ahol a PISA vizsgálat vészharangja arról szól, hogy keveset tudnak a magyar tanulók.

Izgalmas megközelítés ezzel kapcsolatban Radó Péter írása arról, hogy ha kiszűrjük a különböző országok eltérő tanuló hátterének olvasás-szövegértésre gyakorolt hatását, akkor: "Egy ilyen összehasonlításban tehát az európai OECD országok közül szignifikáns mértékben csak Finnország és Lengyelország teljesít nálunk jobban." Vagyis a legnagyobb kihívás nem a tudás mennyisége, talán nem is egyszerűen a tudás minősége,hanem az iskola esélyteremtő funkciójának tökéletlensége.
Azt gondolom, hogy ehhez az esélyteremtő funkcióhoz tartozik az a másik pedagógiai világkép és az ezt alakító tanárképzés, amelyben a tanár jól felkészült szakember és kiváló pedagógus, aki birtokolja a tanulók fejlődésének és fejlesztésének pszichológiai –pedagógiai eszközrendszerét, képes megszólítani a sokféleséget, céljai messze túlmutatnak a tudás gyarapításán , elhivatott az iskola személyiségfejlesztő, embernevelő funkciója mellett. Ebben a pedagógiai világképben az „alma messze eshet a fájától.”