A pedagógusképzés kérdéseiről, szélesebb értelemben a felsőoktatásban szükséges pedagógusi kompetenciákról (meglétükről, hiányáról) esett szó a Bölcsészkar és a Neveléstudományi Intézet április 1-jei munkakonferenciájának I. sz. szekcióján.
Élénk vita volt, a minden résztvevő által üdvözölt dialógus megkezdését (hosszú szünet utáni folytatását) felelős beszélgetés, aktivitás jellemezte.
Az álláspontok, nézőpontok változtak is – közeledtek egymáshoz (így mondják ezt a diplomácia nyelvén). Például a kompetenciák kérdésében. Abban egyetértés volt, hogy a kompetenciák „szentháromsága” megbomlott (más vélekedések szerint nem jött létre), ám míg a beszélgetés elején inkább azok érvei voltak erősebbek, akik a „tartalom” (ismeret) komponenseit kevesellték ebből az ötvözetből, a vége felé az egyetértés arra haladt: hogy az attitűdök fejlődésében, fejlesztésében van inkább keresni való. [1]
A másik vitapont? A valóság, a „gyerekanyag” értékelésében mutatkozott. Kezdetben élénken szóltak azok a kollégák, akik a változásokat egy egykori ideálhoz, normához képest romlásként próbálták meg jellemezni, fiatal kollégáink (ebben a neveléstudományiak jártak élen, de nem voltak egyedül, sőt nem is volt kizárólagosan nemzedéki életérzés ez) állították helyre az egyensúlyt, amikor – derék posztmodern gondolkodásukhoz és iskolázottságukhoz méltón – egyszerűen másságként, a fiatal nemzedékek (diákok, hallgatók) sajátosságaiként, adaptivitás iránti igényeként írták le – élték meg – ugyanezt a világot. Egy ilyen vitában például mindenki üdvözölte az e-learning lehetőségeit, de már az SMS-ező (s SMS-nyelven is hatékonyan kommunikáló) kamaszok iránti empátia mértéke már különbözött.
A legfontosabb tanulság: a párbeszéd fenntartásának igénye volt számomra.
Ki is tűztünk újabb témákat. Vajon ki fogja kézbesíteni a meghívót kinek? S vajon a lelkesedés után lesz-e erő – megannyi igényesen teljesített oktatói feladataink mellett – rendszeres folytatásra?
- Bologna-értékelés. Egyszer saját valóságos tapasztalatainkat az „ideológiai” körítés nélkül ki kellene cserélni!
- Paradigmák, paradigmaváltások (nyelvfelfogásban, nyelvtanításfelfogásban értékekben stb.)
- A tanár-diák kommunikáció lehetőségei, korlátai és esélyei, „nyeelvek” egymás mellett élése
- A felsőoktatási értékelés kultúrája (mint mintanyújtás)
Jómagam „hídépítésnek” értékeltem a találkozót. A Rákóczi út két „partja” közt 3 „felsőoktatáspedagógiai értékű emlékemet idéztem a csaknem fél évszázaddal előtti alma mater életéből.
Bárczi Géza professzor legendás nyelvtörténeti órái. Mint eleven klasszikust hallgattuk, ittuk szavait. Más korszak volt, az is igaz, de őt talán ma is így hallgatnák.
Nehezebb szívvel tettem kései „vallomást” Berrár Jolán tanárnőről. A Leíró magyar nyelvtan tanára tudósnak igen jó tudós volt, félénk, szinte bocsánatot kérő, halk jelenléte mintha nem vallott volna jó tanárra. Annak rendje módja szerint ki is használtuk. „Rossz diák” voltam, sutyorogtam, nevetgéltem a szemináriumon. Egészen addig, amíg egy óra után zavartan megszólított:
- Laci, kérem, maga a pedagógia szakos, maga mit tenne az én helyemben magával? – Elvörösödtem. Többet nem volt a tanárnőnek fegyelmezési problémája. Mégiscsak volt pedagógusi kompetenciája?
S itt a harmadik történet. Zöld pulóver a fűtőtesten. Hol is? B. Mészáros Vilma szobája előtt. Vizsgaidőszakban. Gottfried Keller Zöld Henrikje nem volt kötelező olvasmány Világirodalomból. Ajánlott. S tudtuk, hogy a jeles nevelési regény a tanárnő rejtett favoritja. Vajon ki tette oda a gyűrött zöld pulóvert? Csak nem? Nem lehetetlen! Egymásnak adtuk a becses ruhadarabot, húztuk magunkra sietve, így léptünk a szobába. A tanárnő szeme megcsillant a repedt szemüveg mögött: „Áá, maga is a Zöld Henrikből szeretne felelni…..!? No jól van, mondja csak”. Azt hiszem, ez már maga a felsőoktatáspedagógiai mesterség csúcsa!
De elég-e a fél évszázad előtti megannyi magatartásminta napjaink egyetemi hallgatóihoz, tanárjelöltjeihez? Rogers után mondva: „Énünknek eszközként való használata” elegendő-e módszernek, eszköznek? Vagy vannak ezen túl – ezen innen – jól leírható, egyébként a reformpedagógiai tanítási kultúrából kölcsönzött módszerek?
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy igen.
Trencsényi László (bölcsészhallgató tanárjelölt 1965 és 1970 között), ma a Neveléstudományi Intézet oktatója
Trencsényi László (bölcsészhallgató tanárjelölt 1965 és 1970 között), ma a Neveléstudományi Intézet oktatója
[1] Az igazsághoz tartozik, hogy a Bölcsészkar képviseletében szinte kizárólag a szakdidaktikusok fogadták el a meghívást, így aztán a „pedagogikum” „túlhatalmáról” terjengő városi legendákat igazán senki sem vállalta, a tanárképzés (az egyetemi világ) két „szegény rokona” (mondhatni egere) kapaszkodott össze ezen a délutánon a tanári mesterség mesterségbeli elemeinek védelmében. Az álláspontok sajátosságát még az is fémjelezte, hogy elsősorban az idegennyelv-szakosok képviseltették magukat, így gyakran került sorra a nyelvpedagógiai paradigmák közti vitára is.
Utolsó kommentek